Spirituális (tév)úton

El szeretném mesélni Neked röviden a spirituális bukdácsolásom történetét - hátha segít kiküszöbölni azokat a hibákat, amiket én elkövettem.

Szinte rögtön rákattantam a dologra, ahogy elkezdett beszivárogni az országba a rendszerváltás után. Mivel nagyon fiatal voltam és ilyen dolgokról még csak nem is hallottam előtte, és természetesen (?) egy csomó dolgot azonnal félreértettem vagy nem is értettem meg.

Az Agykontrollal kezdtem, egy Trabant hátuljából vásároltam meg a könyvet gyaníthatóan Domján Lacitól. :) Nagyon misztikusnak tűnt ez az egész "alfa" dolog...

Aztán jöttek a tipikus amerikai sikerkönyvek, amik azt állították, hogyha pozitívan gondolkodom, hiszek és vizualizálok, akkor minden de MINDEN  vágyam valóra válik...Azt hittem kezemben az Élet kulcsa...

Aztán megjelent a Kígyó és kereszt Müller Pétertől és alaposan rám hozta a frászt...Szegény Müller Péter igazán nem az ő hibája, de én a következőt vettem ki a könyvből: vagyok én, és vagy egy felsőbb Énem, akik egyfolytában csatáznak egymással- ez okozza minden nyomorúságomat. A csata oka, hogy én nem akarom teljesíteni a sorsfeladatomat, aminek a vállalása miatt leszülettem. Nomármost - következtettem akkor: van egy rejtélyes felsőbbrendű Én, akit nem ismerek, aki rejtve van előlem és sosem mutatkozott be nekem, de azt akarja tőlem, hogy teljesítsek valamilyen sorsfeladatot, amiről fogalmam sincs, hogy mi az!!!

Egy biztos: amit "énemnek" hiszek az hamis, "kígyó-én", aki valóban én vagyok arról fogalmam sincs, de ha nem teljesítem amit akar, akkor katasztrófák tucatjait idézi a fejemre!!!!
Atyaég!!! Ráadásul a könyvben szó esik egy rejtélyes Mesterről, aki(k) egyszer csak megjelennek a tanítvány életében, látják a Sorsát és "mesteri" tanácsokat osztogatva segítik tovább az útján. ..és ha a "tanítvány elég érett, akkor majd megjelenik a MESTER"...
Mivel nálam híre-hamva sem volt, csak úgy tudtam következtetni, hogy nyilvánvalóan nem vagyok elég érett!

Mindeközben az amerikai sikerirodalom váltig állította, hogy bármi lehetek ha pozitívan gondolkodom és most azonnal boldog leszek!! Nem mondom, hogy nem voltak kisebb sikereim, de a fő vonulat nem a diadalmenet volt...

Pedig az egész hihetetlen könnyűnek látszott...mégsem ment.

Biztos nem akarom eléggé...
Biztos nem hiszek eléggé...
Biztos nem vizualizálok eleget...
Biztos nem szeretem eléggé magamat...
Biztos az egóm akarja...
Nem vagyok elég alázatos...
Biztos negatív vagyok...
Nem mondogatom eleget a megerősítéseket...
Nem írom őket le esténként...stb...

Mindeközben Mester sehol, a Felsőbb énem se kért randit, nem jelentek meg Angyalok az ágyam lábánál, hogy segítsenek...Kezdett bennem egy olyan érzés kialakulni (ma már inkább úgy mondanám: tudatosulni, feljönni), hogy én itt valahogy nagyon elvagyok felejtve, valami óriási hendikeppel indulnék valamilyen általam nem ismert úton...

Csakhogy én egy roppant becsvágyó és sikeréhes teremtés vagyok ám, akit nem lehet csak úgy lesöpörni!!! Nem nyugodtam bele a kudarcba!!! A lappangó rossz érzésről igyekeztem nem tudomást venni, és elhatároztam, hogy IGENIS MEGMUTATOM!!!
Igen ám, de kinek és mit? Ezt tulajdonképpen magam sem tudtam, hisz fogalmam sem volt hol ki nem enged tovább...Vég nélkül analizáltam magam...tudtam, hogy csak én lehetek az ok, bennem kell, hogy legyen valami...Tanultam, olvastam, gondolkodtam, olvastam, tanultam, tanultam, olvastam...

A pozitív gondolkodást úgy értelmeztem, hogy nem vettem tudomást a rosszról, igyekeztem "uralni" és legyőzni!! Hát néha birkóztam röndesen!!

Érdekes módon a külvilágból inkább olyan visszajelzéseket kaptam, hogy egy önbizalommal teli, erős nő vagyok, és néha én is elhittem ezt. Azt hittem végre működik amit teszek! Nem tudom mennyire vették észre a környezetemben, hogy voltaképpen nagyon bizonytalan vagyok - talán a túlzott harsányságom és a feltűnösködésem árulta el a hozzáértőbbeknek, hogy kétségbeesetten vágyom a figyelemenergiára, a csodálatra és a pozitív visszajelzésekre.

Szerintem nagyon kilógott a lóláb...csinos, fiatal nő létemre olyan pofonokat kaptam pasiktól, hogy arrukódútam...

Az volt a legrosszabb, hogy akkor már tudtam: mindent én "vonzok be" az életembe. De bármi indult is el, bármilyen ígéretesen is, a vége valahogy mindig pofon lett.

Világosan emlékszem arra a megsemmisítő fekete lyuk érzésre, amikor valami amire nagyon vártam nem teljesedett, kudarc ért, pedig megdolgoztam a sikerért... Ilyenkor belül kétségbeesetten kiáltottam fel: az nem lehet, hogy ennyire rossz legyek!!!!! Tiltakoztam, pöröltem az Élettel, vérig voltam sértve...aztán összeszedtem magam, és újult erővel elindultam megint...Hajrá, nem adom fel!!! A rossz érzéseket persze nem dolgoztam fel, nem engedtem el. Tudtam róluk, de nem tudtam kezelni őket...Igyekeztem nem tudomást venni a félelmeimről a kétségbeesésemről, a tehetetlenségemről...
Ezt egészen addig csináltam, amíg egyszer csak a fejemre nem omlott az egész életem...Rövid idő leforgása alatt teljesen kicsúszott a talaj a lábam alól, és csak zuhantam, zuhantam...Amikor - hitem szerint - a gödör fenekére értem azt hittem nem lesz rosszabb...Lett...

Szembe kellett néznem azzal, hogy akármennyire is próbáltam róla nem tudomást venni önmagamat tekintettem saját legrosszabb ellenségemnek. Mélyen belül meg voltam róla győződve, hogy nem vagyok "megfelelő".

Érdekes módon mégis amikor minden összeomlott, valahogy lassan lassan kezdem megérteni dolgokat...néha összeállt egy-egy mozaikdarabka...megértések, intuíciók villantak bennem...
Talán bölcsültem is valamelyest :)
Most már úgy érzem tényleg indulhatok :)

Az első fontos feladatom: megbarátkozni az Élettel! Eléggé haragszom rá, és sértve érzem magam, úgyhogy lesz dolgunk :)