Van az Agykontrollban egy technika, amit nagyon szeretek: Pohár víz technikának hívják. Az a lényege, hogyha van egy kérdésed, amire választ szeretnél, akkor este megiszol egy fél pohár vizet, és közben megerősíted a szándékodat, hogy választ szeretnél az adott kérdésre. Reggel megiszod a másik felét és megcsinálod ugyanezt. Általában 24 órán belül megkapod a választ. Régóta használom ezt nagyon jó eredménnyel, és most már sokszor előfordul, hogy elegendő csak megfogalmaznom a szándékot, hogy este ezt a technikát fogom alkalmazni, és még nap közben megkapom a választ!
Tegnap is ez történt: elhatároztam, hogy este megiszom a pohár vizet, és megkérem a tudatalattimat segítsen megérteni mi ez a fal, amit magam előtt látok (lásd tegnapi bejegyzés).
Este a párom felbosszantott. A kapcsolatunk számomra minden csak nem boldogító és mostanában a legpozitívabb érzés, amit képes vagyok érezni iránta az a szánalom...Sokszor vagyok rettenetesen dühös is, de azt már tudom, hogy ilyenkor voltaképpen magamra vagyok mérges, hogy hogyan keveredhettem ilyen szörnyű helyzetbe, és - főként - miért nem vagyok már képes rajta változtatni!!!
-Szánalmas, szánalmas, olyan szánalmas ez a pasi, hogy az nem igaz!! - mondogattam dühösen, de akkor megint belém vágott a felismerés: tulajdonképpen az tölt el iszonyattal, hogy ÉN IS szánalmasnak látom saját magam!!!! És akkor hirtelen bekattant az a jellegzetes AHA - érzés, amikor tudom, hogy itt a válasz!!!
Eszembe jutott, hogy hányszor de hányszor kuncsorogtam életem során egy kis odafigyelésért, szeretetért...Milyen mohó sikerszomjam van ( hozzáértők kedvéért: 35/8- as születési számom van, így a siker-téma sorsfeladatom!)...mennyire szerettem volna, ha figyelnek rám, csodálnak, irigyelnek!!! Hányszor voltam oda valakiért, várva, hogy felfigyel rá, rájön, hogy voltaképpen milyen csodálatos is vagyok...Hányszor adtam túl sokat férfiaknak, azért, hogy bebizonyítsam nélkülözhetetlen vagyok az életükben...Hányszor lett volna kedvem az arcukba, csapni, beléjük rúgni, de kívülről csak mosolyogtam, hogy elhitessem magamról milyen kedves és megértő is vagyok...
És ráadásul még az egészet leöntöttem egy adag ezoterikus - rózsaszín - cukormázzal is. Persze ehhez az kellet, hogy belül kegyetlenül beszabályozzam magam, és elhitessem magammal, hogy most ezt azért csinálom, hogy megtanuljak szeretni, elfogadni, megbocsátani...
Ennek persze egyenes következménye, hogy az ember belülről éhezik érzelmileg. Mivel azt tanultam, hogy nem "spiri" a külvilágtól elvárni bármit is, ezért hagytam, hogy az életemben mindenki gátlástalanul azt tehessen amit csak akar...mindezt persze a fejlődésem érdekében...Mivel az egész semmiféle eredményt nem hozott (hogy is hozhatott volna!) ezért belül egyre dühösebb, agresszívabb lettem, amit magam ellen fordítottam, és egyre halmozódott bennem a bűntudat amiért ennyi tanulás ellenére sem tudom az életemet működtetni! Ennek egyenes eredménye volt, hogy megjelent az életemben a Nagy Büntetés és később a Nagy Vádló! Persze először álruhában, szerelemként. De most már tudom, hogy egyvalamiben tökéletesen egyetértünk a párommal: mindenért én vagyok a hibás!!
Egyszerűen nem tudtam különbséget tenni a "Vállald a felelősséget" az életedért és a "Minden a te hibád, hisz mindent te teremtesz az életedben" között! Pedig van!!! Óriási különbség van!!!!
Nyilvánvaló, hogy ilyen mérgező belső alapállásból nem lehet sikert várni. Iszonyatos erőfeszítések mennek el a kompenzálásra, arra, hogy elhitessem a külvilággal, hogy én tulajdonképpen milyen jól is vagyok. Azért akartam ezt elhitetni, mert ha ők ezt tükrözik számomra, akkor talán és is elhiszem, hogy így van...De mélyen belül nagyon is éreztem milyen hatalmas mértékben van szükségem az elismerésre, szeretetre és a csodálatra... És állandóan ott lappangott bennem, hogy milyen szánalmas is vagyok...
Na, ezen kell dolgoznom az elkövetkezendőkben!!!!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése